Vasárnap. Már csak pár óra, és újra hétfő. Meló, iroda, forróság. Levegő nulla. De most sincs ez másképp. Az aszfalton a por úgy száll, és tekereg az orromba, mintha csak ráparancsoltak volna, hogy ezzel is nehezítse a szabad áramlását a levegőnek a tüdőm mélyére. Nem gyújtottam rá, mert mindjárt itt a busz, már csak 2 perc. Eltudnám szívni addig a "százaspiros"-t, ha akarnám, de nem akarom. Minden egyes percét ki szeretném élvezni. Ha nincs élvezet, akkor meg minek? Felesleges. Semmit sem szabad elkapkodni, mindennek ki kell élvezni az utolsó cseppjeit is. Szemben egy kisgyerek biciklizik. Anyuka sétál mellette. Ő nem bírta ki, rágyújtott. A szél pont a kislány arcába fújja a cigaretta keserű kaparó füstjét, amitől a kislány eléggé fintorog. Szívd csak kislány, sokkal károsabb az, ahogy melletted az úton felfelé egy öreg Béjemvé próbál haladni felfelé. És már hallom, jön a buszom, az "Ikaruszom". Nem a legrégebbi, azt szeretem. Csörög csattog, elnyomja a környezet zajait, ha épp úgy akarom. Ha nem akarom, akkor is. Ez az újabb csoda, keskeny ablak, közel lévő ülések. Csak két megállója jön, üres még, nem kell tolakodni. Első ajtó, bérlet, "Napot" biccentek, a sofőr a bérletemre pillant, és már "berr", az ajtók záródnak. 

   Haladok beljebb az utastér közepébe, ahogy a jól nevelt utas teszi. Nem áll meg elöl, nem bámészkodik, nem beszélget Jolinénivel, hogy mi volt az ebéd körtekompót?. Megtalálom az ideális helyet. Arra ideális, hogy lejussak a végállomásig, hallgassak egy kis zenét, és közben olvassak egy keveset az új könyvemből. Új, még egy lapot nem olvastam belőle. Kíváncsi vagyok. Miről szólhat? Oké, hogy elolvastam a hátoldalon az Író rövid ismertetőjét, meg a címe hogy Holtomiglan. De mi? Barátság? Szerelem? Hűség? Gyűlölet? Ezen gondolkoztam, míg le nem értünk egy megállót. Elém két idősebb hölgyemény ült. Semmi baj nem lett volna velük, ha nem egyszerre merült volna le mindkettő fülében a nagyothalló James Bond Headset, és olyan hangerősséggel beszéltek egymással, hogy szegény Funktasztkus-t túlordították. Hárdkór! Hangerő fel... mondom fel... MONDOM FEL!!! kész. Ennyi, nem bírja tovább a szegény ipod. Döntöttem, kikapcsolom. Hallgatom Eszmeralda csodálatos kalandjait, piterecepteket, a muskátli locsolási fortélyait. De nem erről beszélgettek :) Unokák voltak a repertoáron. Évike, mármint az egyik idős hölgy, többek között 3 unokával büszkélkedhetett. Szomorúan mesélte Ágikának(másik idős hölgy), hogy Eszter nevű unokája sehogy sem tud elhelyezkedni. Pedig már megpróbált mindent. Egy hete volt fent Budapesten, állásmeghallgatáson. És képzeljük el (Kééépzeld el Ágikám), Csak angolul beszéltek. Már csak a telefont várja, hogy megkapta az állást, és intézheti a papírját. Utazást, szállást, ellátást mindent fizetnek. 
 - Hát hallottál már ilyet Ágikám? Kiviszik az én kis Esztikémet, valami messzi országba, és dolgozhat. Nem kell majd magára költenie, mert mindent fizetnek neki, amit meg megkeres, teheti félre, és ha hazajön, elkezdheti itt is az életét. Legalább gyakorolja az angolt is, nehogy elfelejtse. Képzeld, 2 hónapja jött haza a barátnője, a Juditka. Tudod, együtt jártak szakközépben, az a kis csoffadt kis előldeszkahátulléc kislány! Áááágikám, ha te most látnád. Az egyetem alatt akkora melle és segge nőtt annak a kis csitrinek. Na a lényeg Ágikám, hogy hazajött, és vett magának egy házat, egy tetőtlen kocsit, és még az anyjáéknak is adott. És alig volt kint... egy pár hónapot? Maximum egy fél évet. Valami fejesnél volt titkárnő. De sokat dolgoztak, mindig késő estig bent volt az irodában...

   Mindeközben egyre többen lettünk a buszon. Kezdett egyre kellemetlenebb lenni a légkör, köszönhetően az alul(alig)mosdott utastársaknak. Hála az égnek, jó helyre ültem, így a keskeny ablakon keresztül beömlő "szagtalan" levegő pont az arcomba csapott. Bár így is kezdett egy kellemetlen kaparás megindulni a gyomrom felől a torkomig. De valahogy vissza tudtam tartani magam, nehogy a túlzott bélműködésem félbeszakítsa Évike sztoriját, és nem akartam megzavarni Ágika csodálkozástól dermedt figyelmét. Már mellettem is ültek. Egy pasi, kinek zavart a jelenléte, zavarta az aurámat, rontotta a komfortérzetemet. Legszívesebben beszóltam volna neki, hogy ottamásikszékvazze, de sztoriban voltam, nem akartam kizökkenni...

  - ... és mesélte az én kis Esztimnek, hogy sok építkezés van ám ott. Tehát folyamatosan nőnek ki a földből az újabbnál újabb házak. És van egy nagy, ami ha elkészül, az lesz a legmagasabb épület az egész földön. (Én: Csak nem a Végtelenség Torony Dubaiban??? :D ) - Évikém, akkor az Esztinek már meglenne a szerencséje. mondta Ágika, és Évike arcán komoly elégedettség tükröződött. Szemüvege picit be is párásodott, ahogy arra gondolt, hogy Neki miért nem lett ilyen jó élete? Miért nem tudott egy olyan helyre kerülni, ahol folyamatos a fejlődés, és gombaként nőnek az ég felé a házak. Aztán egy pillanatra elgondolkozott. Bár. Az Avas is úgy nőtt fel, gyors, termelő munkával. De akkor gyorsan vissza kell vágni Ágikának, visszakérdezni, hogy az Ő unokáival mi van?.
- És drága Ágikám. A te unokáiddal mi a helyzet? Iskola, Diploma, Család? 
- Á ne is kérdezd Évikém. A fene megette az egyik unokámat... Tudod, a Gábor... Nem ismeri ki a nőket... Évikém. Tudod, volt neki egy kedves kis barátnője... Három évig. Jajjj, én már gyűjtögettem a lagzijukra a nippeket, meg az étkészletet, tudod, az ezüstöt, amit mindig titokban tisztítottam, hogy ne tudja senki se, hogy nekünk olyan van. Gondoltam az pont nekik jó lesz, de látod. Most tartogathatom, és rejtegethetem tovább az ágyneműtartó alatt. Pedig az a kislány jajjj de házias volt. Sütött, főzött, mosott, mindent csinált ami egy asszonynak a dolga. És boldog volt mellette az én kis Gabikám. Végre mosolygott, mert tudod, mindig olyan kis suta volt, meg rosszkedvű. Már gyereknek sem örült a csokinak. Bár mondjuk a fagyit azt szerette nyalni. Lehet már átváltott a fagyiről? (röhög röhög), (én: FUJJJ). Már másfél éve te jó Isten, Te jóó isten Évikém. És egy éve van vele az a némber. Az a céda, az a semmirekellő. Lefogadom az még egy jó zsírosdeszkát sem tud megcsinálni a jóédesanyja segítsége nélkül. Pedig ahhoz nem kell érettségi. Mások ezek a mai jányok már, mint mi, vagy akár a gyerekeink voltak. Ezeknek csak a cigi, az ital, meg a picsarázás. Képzeld Évikém... A múltkor gondoltam egyet, és sütöttem egy kis túróst. Tudod mennyire szereti az én Gabikám a túrós rétest. Na mondom sütök neki, kedveskedek. Megérdemli, mert minden kedden felnéz hozzám, megkérdezi hogy vagyok, segít bevásárolni. Na. Megyek felfelé, Csengetek, hát lassan nyitják ki az ajtót, szombat délután. Gondoltam én, hogy sokáig bulizhattak, mert az ágy szanaszét, a mosatlan a fürdőben a földön. Ez a kis céda, érted... Ez az... már a nevét is elfelejtettem, olyan ideg jön rám, ha csak rágondolok, jön a Gabikám után, puszil... És farokszaga van a szájának. Hát Évikém, hallottál már ilyet? Vera.! Megvan a kis mocsoknak a neve... Vera. Legalább öblítette volna ki a száját előtte valamivel. Ott volt kóla az asztalon. De nem... Igénytelenek ezek a mostani jányok. De az előző. Édes drága Évikém. Egy pár hete kedden beszélgettem a Gabikámmal, hogy hogy van ezzel a kislánnyal, és mondta, hogy nem nagyon mer tervezni vele. Mert egyre többször jut eszébe az Andika. És rájött, hogy már csak vele lehetne boldog. És én erre elmeséltem neki, hogy hogy jöttem össze az én Gézámmal. Hogy nekünk is volt ám egy másik, de aztán a szerelem az csak nyert. Úgyhogy mondtam neki, hogy várjon türelmesen, és a megfelelő pillanatban csapjon le. Én meg addig őrizgetem az étkészletet...

  És itt szálltak fel a buszra a "túmáccs" emberek a buszra.  Mélybarna bőrszín, de az Y atléta hófehér. Mi hófehér? Szinte rikított ki a környezetből. Tudtam, ez rosszat jelent. Már jó előre szívtam a mélyeket, orronbe-szájonki nadeszáljonki! De nem, felszálltak. Még csak a sofőrfülkénél jártak, de végig is csapott a Docce&Giobanni parfümutánzat illata, ami eredménytelenül próbálta elfedni a széntüzelés jellegzetes illatát, és a 2 hete érlelődött emberi izzadságszag romantikus keverékének szagát. Évike és Ágika egyszerre hagyta félbe a beszélgetést, és komoly energiákat fektettek abba a próbálkozásba, amivel még egy pár liternyi oxigént próbáltak szippantani a szennyezetlen levegőből. Sikertelenül. Pedig a szófoszlányokból azt véltem kiszűrni, hogy milyen jó lenne ha megismernék egymást az Eszti és a Gábor, és kitudja mi lenne köztük. Gábor is mehetne Esztivel külföldre, biztos neki is találnának valami irodai melót. Mert hogy külföldön egy emberre két állás is jut. Gábornak amúgy is jó a nyelvérzéke, amit a 2 felsőfokú nyelvvizsga, és a számtalan elnyalt fagylalt garantál. 

  Sajnos már nem nagyon hallom a két kedves öreglány beszélgetését, mert a négyesülésen elterülő "fiatalság" mobilzenéje (cücücücücüc) nem csak Ágikáékat, de az Ikarusz motorzaját is elnyomja. Megszégyenített ipodom megalázva, vértől csöpögően lóg a nyakamban. Árpa Attila könyve hanyagul alszik a hátizsákomban. És én már tudom, hogy Esztike nagyon el fog fáradni a "külföldön". Utolsó pár méter. Begördül a busz a végállomásra, várok, szálljon le mindenki nyugodtan, utolsóként hagyom el az utasteret. Leszállva ég visszanézek Ágikára, láttam a tekintetén a fájdalmat, ami a Gabika unoka sikertelen szerelmi élete miatt érzett. Egy picit lelkem mélyén megkönnyeztem. Átérzően pillantottam rá, és az egyik kezemmel előhalásztam egy szál pirosszázast, és rágyújtottam. 

  Lehet rá kellett volna gyújtanom mégis csak azalatt a két perc alatt? Ez már annyira nem is érdekel. De Gabika... Gabika mit gondolhat, mi lehet a szándéka? Mikor akar beszélni Andikával. És a Vera? Vera mit fog hozzá szólni? Vagy ő is megy majd Dubai-ba Eszikével? ... lehet. Elégett a cigaretta. Keresek egy kukát, kidobom. És már nem is gondolok Gabikára, se Eszikére, se Verára. Csak arra gondolok, hogy meleg van, izzadok, hőség van, és a szél az orromba fújja az utca porát.... ....